Mikor fontoljuk meg az átadást?

Egy céget átadni nem akkor kell, amikor már nem bírjuk vezetni. Akkor érdemes hozzálátni, amikor még erőnk teljében vagyunk, hogy az utódnak tanácsadói lehessünk, s hogy saját szemünkkel győződhessünk meg arról, hogy minden rendben van, különben alig, vagy egyáltalán nem fogjuk tudni elengedni.

Az átadás nem arról szól, hogy leteszem a lantot és sosem látnak többet, ennél jóval több, jóval mélyebb a dolog. Az átadás arról szól, hogy megállapodunk mi ketten, én és az utódom abban, hogy ő lesz a cég teljhatalmú vezetője, s én, mint átadó segítek neki ebben. Az elején többet, aztán kevesebbet.

Nézzük csak, mikor érett meg egy vezető arra, hogy megfontolja az átadást? Csak vázlatosan:

  • Mikor még azt érzi, hogy motivált, de már nem bír annyit, mint régen
  • Mikor már nem annyira motivált
  • Amikor már vagy nem bízik az emberekben, vagy nem szereti őket
  • Amikor este hazamegy, s csak a nyugalomra vágyik
  • Amikor már a cég miatt vannak otthon konfliktusok, vagy nem kívánt irányokat vesz a házasság
  • Amikor már nem tud az ember másról beszélni, csak arról, hogy mi történt bent a cégben
  • Amikor a leendő utód még eléggé motivált arra, hogy átvegye a céget (!)
  • Amikor úgy érezzük, hogy a cég már csak teher, s sokkal szívesebben foglalkoznánk mással
  • Amikor elfogyott a kihívás, vagy esetleg még van, de már csak frusztrál, s nem inspirál minket.

Természetesen rengeteg más eset is van, de általában ezek azok, amelyek a leggyakoribbak, s a legnyilvánvalóbbak, a legkönnyebben felismerhetőek –  vagy épp azok, amelyek vállalhatóak.

Hogy miért válaszuk a még aktív időszakunkat? Nagyon egyszerű: a fiatalok bár nagy lendülettel vágnak bele a cég átvételébe, rengeteg saját elképzeléssel rendelkeznek, de amikor végre a kormánykerékhez jutnak, gyakran megtorpannak, elbizonytalanodnak: a feladat nem kicsi, néha nagyon is nehéznek tűnik, s ami korábban olyan egyértelmű volt, az most már korántsem látszik annyira könnyűnek erről az oldalról.

Nem azt mondom, hogy irányítsuk őket, azt meg pláne nem, hogy elkezdjünk helyettük dönteni! A felelős átadás nem erről szól. Inkább úgy lehet elképzelni, mintha tanácsadókká válnánk a saját cégünkben, s a tanácsadói feladat bizony hálátlan: tapasztalatból magyarázunk, adunk tanácsot, de bizony benne van a pakliban, hogy azt nem fogadják meg. És bizony, azt is hagyni kell: mi is hibáztunk, s meg kell adni ennek a lehetőségét az ifjúságnak is. Hogy mi a jó ebben? Hogy ott vagyunk. Hogy utána meghallgatja, amit mondunk. Hogy saját kárán tanulva egyszer csak meghallgatja azt az iránymutatást, amelyre egyébként nagy szüksége van. Ezt fáradtan, demotiváltan nem tudjuk jól csinálni, hisz itt évekről van szó. Ezt akkor tudjuk, amikor még van bennünk lendület, amikor van erőnk, amikor még mi is aktív részesei tudunk lenni egy olyan fejlődésnek, amely viszont már nem a miénk, csak félig. Mert ez már az a cég, amelyet az utódunk visz, az, amelyet ő álmodik tovább, s az, amelyet ha hagyunk, már igazán az övé lesz, s felnőve a feladathoz első sorból nézhetjük végig, hogy csodákat tud véghez vinni.

Hát ezért ne halogassunk, míg késő nem lesz, ezért érdemes megtanulnunk, hogy milyen lépésekben, milyen ütemben adjuk át, hogy az, aki végül átveszi az örökséget ne félve, bizonytalanul vezesse tovább, hanem méltó utódunkká válhasson a szemünk előtt.

Ezt azonban nem könnyű lemenedzselni, ahogy persze a céget vezetni sem az. De hát a spanyol viaszt se kell mindenkinek újra és újra feltalálni. Beszélgessünk róla, s szívesen megosztom tapasztalataimat Önnel, ha szeretné.

Megosztás